homocriticus

Annak fényében születik a poszt, h a napnak közel sincs vége.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik bármilyen minimálisan is, de szerepet vállaltak a helyzet kialakulásában.

Sok száz év történelmi tapasztalatai ellenére a magyar politikai elit szűklátókörűség béklyójába zárva rombol szét mindent maga körül. Nem tanul semmiből. A politikai és egyéb racionalitást felülirva cselekszik, híján a stratégiai gondolkodás morzsáinak is. Nem képes túllépni önmagán, és más, nála magasabbrendű célok érdekében cselekedni. Percemberkék. Nem értek egyet Viktorral. Nem csak a kommancsok a reménytlenség emberei. A konzervatív oldal emblematikus figurái is azok. Gerinc híján az éppen aktuális, politikailag leginkább rentábilis szöveget makogják el, hit és józanész nélkül. Hülyének néznek bennünket mindkét oldalról. A különbség abban áll, h ki mi módon teszi ezt. Szerintem ez elhanyagolható differencia. A teljes magyar politikai elit a reménytelenség maga. Önmagukat nem tudják legyőzni, megváltoztatni, tehát egy megoldás marad: megváltoztatják a társadalmat. Így váltunk a reménytelenség társadalmává.

Amihez nyúlnak, tönkremegy. Köszönet, h eladósították még az én ükunokámat is.

Itthon senki és semmi nincs megbecsülve. Nem léteznek értékek. Nyúljunk vissza több mint 100 évet, és használjuk bátra Durkheim fogalmait: anómia. Ez van most. Mondhatni nihil. Homo homini lupus. És ezzel kb a 16. sz.ba ugrottunk vissza. De sajnos ez a realitás. A közösségi lét szinterei meggyengültek, vagy eltüntek.

A mai megemlékezés szövegét hallgatva megállt a falat a számban. A Nemzeti Múzeum előtt valakik elmondták valakik szövegét. Hányinger. H még itt is, most is. Mintha egy MSZP-s kampányeseményt szedtünk volna rímbe. Nah igen, Imre után jön majd Feri új kispajtása, időn, korokon és dimenziókról túlról: Petőfi Sanyi. Emiatt örülök csak, h nincs meg a síra, mint Nagy Imrének. Ferink könnyes szemmel mondhatná a polgári forradalom hősének: Sanyi, Te mit tennél?

Én tudom.

Ezt mondaná: Újrakezdjük!!