Mostanság - sajnos - többfelől is találkozom, sokkal közelebbről,mint szeretném, az elmúlással. Ne szépítgessük, a halállal, ill. annak lehetőségével, puritán könyörtelenségével.
Fájdalmasan közeli a tapasztalat. Mindannyiunk találkozott már ezzel. A hiány, fájdalom és kétségbeesés hullámai csapkodnak körülötted, és te próbálsz talpon maradni. Mint mindig, a kontextus itt is meghatározó;nem mindegy, mennyire közeli az, aki haldoklik.
Kedvelem az illetőt, jeleztem neki, hogy ha bármiben tudok segíteni,ne habozzon. Felhívott, és azt mondta, nagyon jól esik neki a felajánlásom. Ez volt 2 napja. És én képtelen vagyok elmenni hozzá. Emlékszem arra, mikor megismertem, a beszélgetéseinkre, az általa ajánlott könyvekre, hovatovább azokra, melyeket én adtam neki. Vajon mi az, ami két embert összeköt?
Közhelyesen: bármi, minden.
Nekem ő természetszerűleg egészen mást jelent, mint azoknak, akiknek mélyen az életük része. De a tudat, hogy egy olyan ember, akit ismerek,kedvelek nagy valószínűséggel el fog távozni - számtalan kérdést, érzést vet fel.
A halálhoz való viszony koronként és nációnként változó, de fundamentuma azonos. Az, ami az emberiség egyik differentia specificája, a háláltudat. Tudod, hogy egyszer vége, a kérdés a mikor és hogyan. Aztán egy idő után már csak a mikor.
A halál utáni gyászt mindig önző dolognak tartottam, az önsajnálat egyik penetráns manifesztációjának. Veszteség ez is, mint minden más, persze attól még irgalmatlanul fáj. De annak már nem, aki elment. A kérdés csak az, hogy méltósággal-e.
Mindennapjainkban, ha vagyunk oly szerencsések, az elmúlás nem játszik meghatározó szerepet. Ezért övön aluli, jéghideg arculcsapás az élettől, hogy visszaránt a rögvalóságba, miszerint "baszod, egyszer sorra kerülsz".
Később a napi rutin, az értelmetlen és értékelhetetlen mindennapi 'gondok' felőrlik az emberben a halál jeges fuvallata okozta életigenlést, és ugyanúgy 'megszokott' lesz az a gyönyörű naplemente, amit kis ideig megkülönböztetett figyelemben részesítettünk.
Rothadó 'nyugati' társadalmunkat alkotó, felszínes és üres (vagy inkább kiüresedett) tagjai mélyről jövő hányingerrel közelítenek mindazok felé, akik igenlik az életet. Értetlenül állnak az ilyen emberek előtt, hiszen legbelül tudják, a lenézett szerencsétlennek gazdagabb az élete, mint az övék valaha is lehet. A szociálpszichológia vastörvényei alapján megpróbálják megtörni, idomítani, formálni. Ha nem megy, megbélyegzik. Az fel sem merül, hogy ők változzanak. Azok, akik a jelenlegi,materiális értékközpontúságot elutasítják a modern kor nomádjai. Félve irigyelt individuumok, akikre az árnyékból acsarkodva hörögnek a nyárspolgárok. (mielőtt felmerülne:nem, nem vagyok ilyen szabad individuum)
Egy ilyen felszínes világban, mely lehetőséget sem biztosít az önreflexióra, a gondolkodásra, hogyan is lehetne tisztán, őszintén gyászolni? Még az olyan fájdalmat, mint amit egy embertársunk elvesztése okoz, megmérgez a konzumidiotizmus és az üres, dogmatikus elvárások (x és y típusú koporsó, virág, fekete ruha x hónapig, és a kötelező sírás). Ha valakin esetleg nem látszik a megrendülés, máris 'lelketlen', nem is szerette az elhunytat. Hát persze.
Pedig, lehet hogy csak individuum. Nem kellene pálcát törni felette.
Az életigenléshez pedig fogadjátok szeretettel:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.